Olvasókanapé

Itt mindig találsz néhány gondolatébresztő verset, novellát, mesét, dalszöveget.

Helyezd magad kényelembe, jó olvasgatást!

Kép: Ricardo Esquivel, www.pexels.com

Halmai Tamás: Beszélő könyvek boltja

Megnyitott a beszélő könyvek boltja

lenyúl egy kéz ahogy felnyúlsz a polcra

és fellapoz a könyv ha fellapoznád

hangosan olvas közben beszél hozzád

beszélő könyvek boltjáról mesél

de nem jut tovább sejtelmeinél

hogy van olyan s hogy aki oda tér be

beleláthat saját történetébe

Posta Marianna: dns

fogok egy verset,

és vallatom, miközben

olvasom, vallatom magam,

hogy vagyok, eszembe jut-e valaki

erről az alanyról, van-e ilyen tárgyam,

fogom a verset, és faggatom, mondjon valamit

nekem rólam a szó, a zsákutca, a központozás

manipuláció, olyan könnyű elbeszélni egymás mellett, miközben

a verset írom, olvasom és megkérdezem, hogy vagy, de nem jut eszembe

senki erről az alanyról, és a tárgyakat szelektíven gyűjtöm, egy lakatlan

szobában tornyosul minden újrahasznosítható, fogom ezt a verset,

végül beteszem oda, hátha mondana

valamit neked rólam.

Tóth Krisztina: A tanítvány

Mert minden rím! - ismétlem lelkesülten,

 és hangokból szőtt háló a világ,

 e háló ott rezeg mindenütt,

csak füleljetek, ti legyetek a pók!

Hogy ő nem pók: ezt látom az arcán,

és hál' istennek nem hall hangokat,

gyűlöl viszont, hogy hétfőn tartom az órát,

 kilenckor ő még aludni szokott.

Nézzétek, mondom, körben mennyi rím van!

 Vegyük itt ezt az imádkozó csatot:

 ha ez egy kéz, az az ablak az oltár.

 A látvány mélyén mindig ott a vers.

Van, aki látja. Bámulnak a csatra,

ablakkeresztre néznek, jegyzetelnek.

(Kíváncsi volnék, mi kerül a füzetbe.)

Annál a lánynál soha nincs papír.

Mit keres itt? Kellek a kreditekhez?

Kék szeme van, már csak neki beszélek.

Mondom, minden szó hangjegy,

és a vers létünk dalához néma partitúra.

Na, ez így sok. Öt perc van csengetésig,

a szőke lány már diszkréten pakol.

Belelátom a fád médiamunkást,

telefonján a hangfájl most betelt.

Reggel, mesélem, a fürdőbe lépve

döglött kaszáspók feküdt a kövön,

és a járdán egy kifordult esernyő

megkésett rím volt: elázott halott.

A lány nem érti. Tudom, hogy nem érti.

Szünetben aztán mégis odalép,

elé tolom a jelenléti ívet,

befejeztük mára a pókokat.

Azt mondja, várta, hogy majd én, hogy egyszer

megpillantja e titkos szálakat,

csakhogy a világ egyszerűbb.

A rímet mi vetítjük a dolgokba bele.

Felmarkolja a cuccát, de a sálban

megbotlik és a kezébe fogott

könyvtári Sorstalanság lapjai közül

egy régi sorsjegy a padlóra hull.

Hamvas Béla: Jázmin és olaj                   

Mit nevezek csodának? Ha a természetfölötti a természetet felülről és belülről áttöri. Ha a transzcendens a szükségszerűség világába betör. Nem tudom, hogy a határon túl mi történik. Észfölötti. Érteni nem, csak átélni lehet. A csoda-atmoszféra. A határon túl az enyémnél mérhetetlenül erősebb létezés. Én csak azt látom, hogy a szükségen valami átsugárzik és ez a legtöbb, amit még el tudok viselni. A logikát nem látom, ezért hívom csodának, mintha kivétel lenne, vagy véletlen. De tudom, hogy a magasabb, a nálam erősebb létezésnek, a csodának is van logikája. S ez a logika, ha megérint, önkívületbe esem, esetleg énekelek, vagy látomásom van, költeményt írok, vagy réten táncolni kezdek a rezgőfüvek között. Mert a mítosz és a zene a csodát a legjobban érti. Alles stehet im Wunder. A csoda a logika és a mágia együtt, egyetlen pillanatban és elválaszthatatlanul. Értelem és vízió. Láthatatlan és alak, szellem és test. Elválasztva, vagy, ami ugyanaz, egyesítve. A lélekben. Szétbontva, vagy, ami ugyanaz, összeolvasztva. A csoda pillanata az, hogy valami megtelik és túlárad és kicsordul. Megvalósul. Ahogy a jázmin és az olaj megtelik szépséggel és önkívülettel és az ágak csúcsán kicsurog. Ez a virág. Ez az illat.

A jázmin és az olaj virágzásának ideje, a csodaatmoszféra pillanatnyi megnyilatkozása, a mágia és a logika együtt, az, amit idillnek hívnak, das All stehet im Wunder. Amikor virágban és illatban, minden évben, az elvesztett paradicsomi és a még el nem ért üdvözült létezés itt, most, a földön transzparenssé válik. Kevesen, de vannak idillikus emberek. Akik tudnak nyugodtan ülni, bor vagy tea mellett, nem sietnek, a fűbe hevernek és semmit nem akarnak. De az idill maga más. Képesség arra, hogy az ember hallgasson, hogy üldögéljen, hogy várjon. Idilli fák. Az üveget a polcra úgy lehet állítani, hogy idill legyen. Szalmaszék. Van Gogh. Idilli állat. A személyfölötti. A metamorfózis legmagasabb lehetősége. A valóság küszöbe. Még én, de már nem az. Amikor az ember rájön arra, hogy a test tömény szellem és a logika tömény mágia és az anyag tömény anyagtalan és a tartalom tömény forma és a csoda tömény valóság. A Bika jegyének végén a természet minden évben újra néhány napig a csoda jegyében áll, a valóság küszöbén, Pünkösd táján, amikor a személyfölötti szellem a földön megjelenik és megnyilatkozik, a mérhetetlenül erősebb létezés határán, a jázmin és az olaj virágzik.

Erdős Virág: Következő feladataid

A freemeteo tájékoztat, hogy Budapesten ítéletidő várható. Csekkold.

A biciklid figyelmeztet, hogy kontakthibás. Biztasd.

Egy járókelő szól, hogy ez egy járda. Gondolkozz el.

Valami azt súgja, hogy a Kánaán nem erre van. Nyugodj bele.

Az egyik pultos szól, hogy várni kell. Menj ki.

A másik pultos szól, hogy kész. Menj be.

A társadalom kinyilvánítja, hogy értékeli a tehetségedet. Hajts.

A Google Maps kiszámolja, hogy három és fél kilométer. Küzdj.

Az applikáció jelzi, hogy mínuszban vagy. Szorongj.

Az operátor belengeti, hogy szerződésbontás. Rettegj.

A lift sajnálja, de kulcsos. Értsd meg.

A vevő azt mondja, ő mást kért. Oldd meg.

Az idegrendszered erősködik, hogy mindennek van egy határa. Érvelj.

Egy ismerősöd közli, hogy meg se ismert. Konfabulálj.

A gimnáziumi osztálytársad a Japanika teraszán ül. Nézz félre.

Az egyetemi csoporttársad a Zeneakadémia előtt kéreget. Adj hálát.

A biciklid a Kerepesi úti kereszteződés közepén megáll. Add föl.

Egy Jeep Cherokee azt kívánja, hogy rákosodjon el a végbeled. Köszönd meg.

Egy GLS-furgon beléd csapódik, azonnal meghalsz. Kérj bocsánatot.

Valaki mögéd lép, megragadja a tarkódat, és belenyomja az arcodat a billentyűzetbe. Írj.

Szabó Lőrinc: Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek,

úgy húztam körém, s egyre közelebb,

könyveken át a Világ Tényeit:

éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,

kis lámpa mellett, s függönyözve a

konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-

nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény,

mihelyt szabad, oly határtalanúl

tágult a lelkem, nőtt, már messze túl

kíváncsiságban s reményeiben

iskolán s minden hasznon: Végtelen

nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat

kaptam, repülni, s törni zárakat:

az Irodalmat: születő, arany

lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,

de úgy, ahogy az első távcsövek

tömték új csillagokkal az eget.

Likó Marcell (Vad Fruttik - dalszöveg): Most jó

Ne sötétítsd be a szobát!

Idegyűlnek a fekete fák.

A plafon a végtelen ég,

a szőnyeg a májusi rét.

Hadd higgyem azt, hogy így igaz.

Most semmi se bánt,

amit érzek az jó. Most jó.

Ha a felhők fölé futok,

fejemből a gondolatot

akkor se a szél fújja ki,

nekem kell kimozdítani.

Elveszni most kéne nagyon,

sodródni lenne, most tudom jó.

Mi dolgozik mégis belül,

ha a harag megszelídül,

ha a vihar lecsendesül?

Mégis, mi dolgozik belül?

Mondhatom azt, hogy megérte?

Mégis, mi lesz a vége, és mi lenne jó? Most jó?

Jó lenne tudni, hogy mi lenne jó.

Azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.

Nincsen cél, hiába is képzelem.

Nincsen út, nincs semmilyen történetem.

Azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.

Most jó!

Dunajcsik Mátyás: Nehéz

Megpróbálni együtt lépni az esővel.

Méricskélni a hosszú fákat.

És hinni a reménynek, hogy majd idővel

sivatagodban megtalálnak.

A mindennapok merőlegesét viselni.

Utat találni hátsóudvarokba.

Nézni, ahogy üvegesre festi

az eget a szél festékes ujja.

Megtalálni a rosszkedvben a rést.

És az egyre halványuló múltban

könyékig dolgozó sebészt, a feledést.

Megállni és figyelni, mint a téglák.

S a hajnali fényektől megvakultan

elrágcsálni az éjjel maradékát.

Ancsel Éva: Hogyan kell harangot önteni

Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz - Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell fölkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időben.

Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól.

Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem félvállról szóljon a mellette állónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket.

Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át titkukat. Az átok úgysem segít.

Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon hozzá, és tökéletes harangot öntsön.

Harangot akkor is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora - s olyannyira újfajta öntvény elkészítésére szól -, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet. Harangot tehát akkor is Borisz-módra: türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.

Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiből (megzenésítette: Misztrál együttes)

Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.

Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,

a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,

mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.

Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,

és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.

Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,

és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,

s nem az idők végén - az idő sohsem érheti végét:

hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,

hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.

Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,

mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.

Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,

egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.

Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:

dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.

Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,

nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is vele vesztjük.

Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.

Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,

ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;

de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,

mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...

s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.

Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.

A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.

Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,

mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Grecsó Krisztián: Kortárs (részlet)

Hogy írni muszáj, azt gyerekkorom óta tudtam. Botor sorok a magányról és a vágyról, jönnek, muszáj őket leírni, olyan jó, mint az ölelés, elfeleded közben, hogy vagy, hogy fáj. De hogy irodalom is van, és amit írok, annak ahhoz köze van, mert benne van abban az irgalmatlan nagy vájdlingban, amelybe a magyarul írott sorokat - legyenek azok bár olyan kutya rosszak, mint az én kamaszverseim - gyűjti az Örökkévaló, arról nekem akkoriban senki sem szólt. De így legalább erős kezdés volt, talán a lehető legerősebb, egy életre meghatározta az élő írókhoz való viszonyomat. Merthogy előtte nem tudtam róla, hogy vannak. Nekem senki sem mondta, hogy az irodalom nem a múlt zavaros magánügye, nem halott emberek cicomája. (...) Író akartam lenni, és nem tudtam, hogy az irodalom él.

Forróság

Szokatlanul forró nap volt. Az izzadság az asszony szemébe folyt, amikor letette a nehéz bevásárlótáskákat az ajtó elé. Felnézett, hogy a kulcsot a zárba illessze, amikor egy árnyék vetült a kezére. Ahogy megfordult, egy tiszta, kék szempárt pillantott meg.

- Épp segíteni akartam cipelni a szatyrokat, de maga gyorsabb volt nálam. - mondta a férfi, aki mögötte állt.

- Gyors?! Az én koromban...? De igaza van, ma egy kicsit jobban siettem... Tudja, vendéget várok. Nem is tudom, hogy fogok mindennel végezni...

- Ha már idáig futottam maga után, szívesen segítenék mégis valamiben.

A nő tetőtől talpig végigmérte a férfit: tiszta szemét, frissen vasalt ingét, könnyű vászonnadrágját, és úgy döntött, beengedheti a lakásába.

- Akkor jöjjön, fiatalember, és segítsen kipakolni ezeket itt - mutatott a szatyrokra és kinyitotta a lakásajtót. A férfi készségesen lépett be az idős asszony előszobájába. Figyelmesen nézett szét a sötét helyiségben. Úgy tűnt, mintha keresne valamit. Egy még mindig ott lógó télikabátot és viseltes cipőket látott a piszkosfehér falnál. Az asszony közben eltűnt, a férfi követte őt a kissé rendetlen konyhába. Az asztal mellett csak egyetlen szék állt, a viaszosvászon terítőn egy csorbult csésze árválkodott.

- Na, mire vár? Pakolja ki ide a holmikat! - hallotta meg hirtelen a nő hangját, mert még mindig a szatyrokkal a kezében álldogált a konyha küszöbén. - Paprikás csirkét fogok főzni, remélem, szereti a vendégem. Nem sokat tudok róla... Rég nem láttam. Nagyon rég... - és a nő egy pillanatig a kezében lévő lábasba nézett, mintha varázscilinder volna, amiben a múltba lehet tekinteni. Egy szőke, ötéves, égkék szemű fiúcskát látott benne, aki ebben a konyhában ül, harangozik a lábával, tejet iszik és tiszta fehér a bajuszkája... Az edény hirtelen hangos csörömpöléssel esett a földre. A férfi összerezzent, aztán gyorsan elcsípte a még mindig guruló lábast. A sietős mozdulat közben hozzáért az asszony karjához. Zavarba jött, s hogy leplezze, elvett az asztalról egy hagymát, és görgetni kezdte a tenyerében.

- Megpucolná nekem? - a nő leereszkedett a székre, ő is nekilátott az előkészületeknek. Csendben dolgoztak, majd amikor az étel már a tűzhelyen fortyogott, a férfi akadozva megkérdezte:

- A vendége, úgy értem, akit vár, messziről jön?

- Nem tudom pontosan... Mondtam, hogy már rég nem volt kapcsolatom vele.

Hosszabb csend következett, amit a férfi halk hangja tört meg:

- Miért nem.

Nem nézett fel közben.

- Ez hosszú történet, fiatalember... - az asszony az ölébe eresztette a kezét. - De mindig is hiányzott... A legjobb fiú volt, a legjobb... - és gondolatban megint a varázscilinderbe nézett. -Egyszer elbújt a tiszta ruhakupac alá. Tudja, mosónő voltam. - halvány mosoly jelent meg az asszony arcán. - Mindenhol kerestem, amíg végre vigyorogva előmászott...

A férfi hirtelen megérezte a levegőben a frissen vasalt ruhák illatát és bőrén a puha érintésüket.

- De kemény idők jöttek - folytatta az asszony. - Talán maga, fiatalember, még nem is tudja, mi mindent hozhat egy emberélet... - és ismét a múltba révedt. - Már azt az egy pohár tejet se tudtam megadni neki. Akkor eljöttek érte. Valamilyen hivataltól. Elvitték... De ne gondolja, hogy... - kereste a szavakat. - Nem rajtam múlt, higgye el! - nézett a férfira könnyekkel a szemében, mintha nála keresne felmentést.

A férfi csak bólintott, összeszorította az ajkát.

- Igen... - tért vissza ismét valahová a varázscilinder mélyére az asszony. - Aztán egy ideig még minden évben képeslapot küldött a születésnapomra.

A nő egy kissé élénkebb lett, és fény gyúlt a szemében:

- Tudja, épp ma van. A vendégem a születésnapomra jön. De hiszen meg is tudom mutatni magának a képeslapokat - és a konyhaszekrény fiókjához ment. Kotorászott egy darabig, majd három gyűrött lapot vett elő. Amikor a férfi utánuk nyúlt, remegett a keze. Megnézte a képeket: egy üvegváza három rózsával - ez volt mindegyiken.

Jól ismerte ezeket a képeslapokat. Nem volt túl nagy a választék a nevelőotthonban.

Al-Gorani Szigeti Zsófia:  A Siker útja  (részlet)

(Zsófia az egyik irodalomterápiás csoport lelkes tagja, ez az írása házi feladatként készült egy foglalkozásra, a jóváhagyásával teszem közzé)

(...) Az ütött-kopott ajtó majdnem beleveszett a félhomályba. Látszott, hogy már igencsak régen nem használta senki, egész be volt lepve porral és pókhálóval. Nem volt valami biztató látvány, de mivel másik ajtót közel s távol nem látott, úgy gondolta ezen az ajtón kell bemennie. Nagyon félelmetesnek nézett ki, de összeszedte minden bátorságát, és elhatározta, hogy akármilyen szörnyeteg is fogadja a túloldalon, ö bizony legyőzi! Hogy erőt merítsen, belenyúlt a zsebébe, és markába szorította a szüleitől kapott amulettet, amire az volt írva "Bátorság" és "Bizalom". Tudta, hogy szülei hisznek benne, hogy sikerrel fog járni... Ahogy erre gondolt, olyan jó érzés töltötte el, és már nem is rettegett attól, hogy kudarcot vall, hanem egyből nekiveselkedett az ajtónak, hogy belépjen a szobába, ahol legnagyobb ellensége vár rá! De az ajtó nem nyílt ki, se kilincset se zárat nem talált rajta. Elkezdett dörömbölni és kiabálni, hogy nyissák ki, de senki nem válaszolt. Ahogy az ajtót ütötte, amiről így megtudta, hogy igen kemény fából faragták, észrevett a közepén egy kis rést. Épp csak akkora volt, mint az amulett, amit a kezében szorongatott. Gondolta, hátha ott volt a kilincs valaha, csak már letört, és megpróbálta az amulettjét bedugni, hogy azzal nyissa ki a zárat. Nagyon elcsodálkozott, hogy amint beleillesztette a kövecskét a résbe, mintha varázsütésre, hangos nyikorgással kinyílt az ajtó. Óvatosan bedugta a fejét a szobába, aztán szólt, hogy eljött, hogy megmérkőzzön a szörnnyel. De még mindig nem válaszolt senki, csak még nagyobb sötétség fogadta, mint odakint volt. Ahogy a szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz, látta, hogy a szoba üres. Na hiszen, gondolta, hol van a szörny? Ahogy teljesen belépett, hogy jobban körülnézzen, az ajtó hirtelen becsapódott a háta mögött. Ahogy odafordult, már nem is volt többé ott. Hirtelen úrrá lett rajta a kétségbeesés. Itt van teljesen egyedül, bezárva egy sötét szobába, aminek még egy ajtaja sincsen. Mi lesz most vele? Csapdába esett. Biztos ez a büntetése, amiért nem volt elégedett a szép és nyugodt életével. Most már kezdte egész más színben látni addigi életét. Igazán sokan megirigyelnék, ha mindenük meglenne, mint neki volt. Miért nem volt boldog és elégedett? Minek kellett mindent és mindenkit otthagyni csak mert többre vágyott. Ezt kapta, amit megérdemelt. Nagyon dühös lett! Ahogy így dühöngött, az egyik falon, mintha valami mozgást látott volna. Akkor vette csak észre, hogy a szoba mégsem teljesen üres. Közelebb ment, és meglátta, hogy egy tükör van a falon. Na, gondolta, tessék, itt van hiúságom és nagyravágyásom jelképe, ez a tükör. Hát amint belepillantott, meg is látta magát, de bizony kis ördög szarvai és patái voltak, és legalább 10 kg-mal többnek nézett ki mint ő. Na ekkor lett igazán dühös! "Szóval te vagy az a szörny? Illetve én? Egy tükör? Te tartasz vissza engem a sikertől?! Nesze neked te kövér ördög!!!" és hirtelen hozzávágta az amulettet, amit még mindig a kezében szorongatott, a tükörhöz. A tükör nagy robajjal eltört, és az ördög, mintha köddé vált volna, teljesen eltűnt. Csak egy kis bűzös füstfelhő maradt utána. Ahogy a füst szertefoszlott, a tükör helyén egy kis ajtó sejlett fel. Talán még az első ajtónál is kisebb volt, de mégis hogy örült neki a hősünk!

Egyből neki is veselkedett, gondolta a következő szoba csak barátságosabb lehet ennél. De persze ez az ajtó sem nyílt ki egyből. Nézegette, hogy hátha ezen is van egy rés, de csak egy egész kicsit hasadékot talált, amibe az amulett, amivel az első ajtót kinyitotta nem is fért bele. Hirtelen eszébe jutott, hogy a másik amulett, amit kedves kis családjától kapott, az kisebb, talán az pont belefér. Elővette és jó érzéssel olvasta rajta a feliratokat "Szeretet" és "Támogatás". Oh igen, most pont erre van szükségem. Szívéhez szorította a kövecskét, majd óvatosan behelyezte a kis résbe. Bizony nem tévedett, az ajtó egyből kitárult, és végre egy szép világos helyiségbe került. De bizony ez is üres volt. Nagyon megkönnyebbült, hogy a sok viszontagság után végre egy ilyen barátságos helyre került. De tudta, hogy még nem ért célba. ajtó ebben a szobában sem volt, ami tovább vezetett volna. De a szép díszes keretbe foglalt tükröt egyből meglátta a falon. Nem is csodálkozott már, és sejtette, hogy az ajtó a tükör mögött lehet elrejtve megint. Gyorsan meg is próbálta leemelni a falról, de erre egy kétségbeesett vékony hangocska feljajdult, és szinte könyörögve szólalt meg: "Jajj, ne bánts!" Erre gyorsan hátralépett, és belenézett a tükörbe. Persze egyből eszébe jutottak a bölcs szavai, hogy ebben a szobában rátalál a segítőjére. Kíváncsian bele is nézett a tükörbe, de a tükörkép, akit látott inkább segítségre szorulónak tűnt, mint segítőnek. Mi tagadás, hasonlított rá, de inkább a gyerekkori önmagára emlékeztette. Ahogy jobban szemügyre vette, még a kis angyalszárnyakat is felfedezte a hátán. Így ahogy nézegették egymást, a segítő is bátrabb lett, és már nem tűnt olyan riadtnak. Aztán szemtelenül, sürgetve kérdezte "Na mi lesz? Meddig várunk még? Nem a siker útját keresed?" "Dehogynem, csak nem találom az ajtót. Azt hittem itt van a tükör mögött, de rám szóltál, mikor le akartam venni, hogy mögé nézzek." "Na, és akkor mi lesz? Inkább itt éjszakázol?" - replikázott hetykén a segítő. Erre hősünk is kezdte elveszíteni a türelmét. Gondolkozott, méregette a kavicsot a kezében, beledobja tükörbe, mint az előbb? A segítő, mintha kitalálta volna min gondolkozik, ijedten elbujt a sarokba. Érezte, hogy ez nem lenne jó megoldás, és ahogy látta a reszkető kis segítőt, egyből megszánta, majd ránézett a kavicsra a kezében, és olvasta: "Szeretet" és "Támogatás". egyből melegség öntötte el a szívét, eszébe jutott szeretett családja, és legszívesebben átölelte volna a tükörképét, és odaadta volna neki az amulettet. Kitárt karral oda is lépett hozzá, nyújtotta az amulettet, és csodák csodája, a tükör köddé vált, és a segítő belőle mintha az ö testébe bujt volna. jó érzés futott végig a testén, aztán a ködből lassan felsejlett egy óriási díszes kovácsoltvas kapu. A köd miatt nem látszott, hogy mi van mögötte, pedig hirtelen hatalmas kíváncsiság és izgalom lett rajta úrrá. Ha igaza volt a Bölcsnek, akkor ott a kapun túl van az, amiért elindult a veszélyes úton. Márpedig eddig minden úgy történt, ahogy a Bölcs megjósolta. Nem is késlekedett, tudta, mi a teendője. Elővette harmadik amulettjét, amelyet főnökétől kapott, mielőtt nekivágott az útjának. "Célok" és "Elismerés" olvasta el újra. Aztán kereste a kapun a megfelelő nyílást, amibe pont beleillett a kövecske. A kapu méltóságteljesen tárult fel előtte.

Úgy érezte, a szíve majd kiugrik a torkán, de mély levegőt vett, és belépett a kertbe, ami a kapu mögött terült el. A lélegzete is elakadt a látványtól, ami fogadta! A sötét kertben, mivel meglehetősen későre járt, mire elérte a célját, száz meg száz, de inkább ezernyi fényecske világított. Mintha kis mécsesekkel szórta volna valaki tele az utat az ő tiszteletére. De ahogy közelebbről megnézte a kis fényeket, észrevette, hogy kis zászlócskák voltak, és azok világítanak. Érezte, hogy bizony itt van, elérte a célját, csak ez lehet a siker útja. A szívét majd szétvetette a boldogság, jó lett volna valakivel megosztani az örömömet. Ahogy erre gondolt, oldalra nézett, és a Bölcset pillantotta meg maga mellett. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, és össze-vissza csókolgatta volna, de érezte, hogy ez nem lenne helyénvaló viselkedés. A Bölcs szokásához híven kedvesen mosolygott. Majd körülnézett, karjával végig mutatott a kerten, és kérdezte: "Na, mit szólsz a sikereidhez?" - Hősünk kérdőn nézett rá. Nem értette pontosan, mire gondol a Bölcs. "Nézd meg jól a zászlókat" mondta a Bölcs szűkszavúan. Leguggolt, és szemügyre vette az egyik fényes kis zászlócskát. Akkor vette csak észre, hogy rá van írva valami. Elkezdte kibetűzni a szöveget: "Elvégezni a minőségbiztosítási képzést" "Nahát" - mosolyodott el - "azt nemrég végeztem el. Még fel is írtam az ez évi sikereim közé az év végi értékelésemnél. Nem volt igazán nehéz, de szép diplomát adtak érte." Gyorsan elolvasott egy másik közeli zászlócskát, ami egy kicsit nagyobb volt: "Befejezni az éves jelentést a az újításokról" "Hu, azt is én csináltam" - csodálkozott rá - "az bizony nagy munka volt, jó érzés volt leadni". Egész izgalomba jött, mert rájött, hogy ezek a zászlócskák bizony mind az ö sikereit jelzik. "Egészséges ebédet főzni a családnak" - olvasott tovább, és egyre jobban érezte magát. Néha mosolyognia kellett, ahogy egy-egy kis zászlócskát elolvasott, de be kellett látnia, hogy tényleg néha a legapróbb dolgok is sikerélménnyel töltik el, és azoknak is méltó helyük van az ő sikereinek útján. Igen, ahogy így jóleső érzéssel sütkérezett sikereinek fényében, lassacskán tudatosult benne, hogy útjának célját elérte, megtalálta a siker útját. Épp ahogy erre gondolt, észrevette, hogy egy apró fényecske kezd el pislákolni pont mellette. Ahogy lehajolt, hogy jobban lássa, látta, hogy ez is egy sikert jelző zászlócska, a következő felirattal: "Megtalálni a siker útját" - Hangosan felkiáltott örömében - "Sikerült!" A Bölcs, mint mindig, jóságosan mosolygott, és együtt barangoltak tovább a siker útján, és olvasgatták az elért eredményeket. "Nagy esés a görkorcsolyával" - olvasta az egyik zászlón. Megdörgölte a szemét, hogy újra elolvassa, de nem tévedett, az állt ott, amit először olvasott. Értetlenül nézett a Bölcsre. Nem mintha ez nem vele történt volna meg, dehogynem, még most is belefájdul a hátsója, ha rá gondol. Dehát ezt nem szívesen tenné ki a siker kiállításába, ha lenne egy neki. "Azt hiszem itt valami tévedés van, inkább a kudarc múzeumba tenném ezt a zászlót. Mit keres ez itt?" - vonta kérdőre a Bölcset. A Bölcs elnézően kérdezett vissza: "Sikerült felállnod utána?" - "Igen" - felelte kedvetlenül, mintha ez nem számítana semmit. "És utána tovább mentél a görkorcsolyával?" - "Igen"- felelte újra, és már kezdte érteni, hova akar kilyukadni a Bölcs. "Talán még óvatosabb is lettél utána, és jobban odafigyeltél, hogy a lejtőn hogy fékezz?" - "Igen, így volt" - bólogatott, most már kicsit megenyhülve, hogy megértette a Bölcs gondolkozását. "Látod, minden kudarcból lehet tanulni, és sikert kovácsolni belőle! Nem kell egyből elszégyellni magad, senkinek sem sikerül minden elsőre. A lényeg, hogy ne add fel, hanem használd fel az új tapasztalatodat a további utadon." Nagyon jól esett neki ez a felismerés, mintha sok kis teher esett volna le a szívéről, úgy megkönnyebbült, ahogy elkezdte átértékelni az addig kudarcnak vélt élményeit. Igazán felszabadító érzés volt ez, mert így sokkal bátrabban próbálhat majd ki új dolgokat, hiszen nem kell többé a kudarctól félnie! Legszívesebben ugrált volna örömében, de a Bölcs nyugalmára való tekintettel újra visszafogta az érzéseit, és megfegyelmezte magát, ami most már nem is ment olyan könnyen. De tovább sétált a Bölccsel a kertben. És megint valami gyanúsat vett észre. Néhány zászló megint nem tűnt oda illőnek: "Egykerekűzni", "Színházban fellépni", amiknek ugyan örült volna, ha neki is sikerül, de bizony ezek a gyerekei sikerei voltak. Egyre több sikert fedezett fel, ami a szüleié, családjáé és még a kollégáié is ott voltak. De eddigre már fülében csengtek újra a szavak, amit a búcsúzáskor mondtak neki: "A te sikered a mi sikerünk hiszen egy család vagyunk..." Persze, és ez működik oda-vissza, az ő sikerük az én sikerem is. Nagyon boldog volt, büszkeség és szeretet öntötte el. Ahogy így gondolkozott, egyre hangosabb zenére lett figyelmes. Elindult a zene irányába, és egyszer csak meglátta, hogy az egész családja, barátai, kollégái mind ott vannak az ő sikerének az útján. Annyira boldog volt, hogy most már meg is felejtkezett a Bölcsről, odaszaladt a tömeghez, akik mind azért gyűltek ott össze, hogy vele ünnepeljék, hogy megtalálta siker útját. Most már nem bírt határt szabni az érzéseinek, hanem belevetette magát az ünneplő tömegbe, és mindenkit keblére ölelt. így mulattak együtt vidáman, boldogan egészen hajnalig.

Ahogy pirkadni kezdett az ég, ő is kezdett kijózanodni a nagy mulatozásból. Ekkor vette csak észre, amit addig a sötétben nem lehetett látni, hogy a kis világító zászlók között, és körött mindenfelé sötét kis zászlócskák is vannak, de mintha azokra is lenne írva valami. Voltak nagyobbak és kisebbek, és mindegyiken egy cél lebegett. Most már megértette, a célok ott vannak előtte, és ha eléri egy kitűzött célját, akkor az sikerként fog világítani az útján. Vannak célok, amik már elérhetetlen messzeségbe kerültek, és olyanok is, amiket csak nagyon magas hegyeket megmászva lehet elérni. Sokukhoz mocsaras út vezet, de a kitűzött célok nélkül sikereket sem érhet el. Eszébe jutott az amulett, amit a főnökétől kapott, és most már még hálásabbnak érezte magát, amiért ilyen jó csapatba került.

Ahogy ezen gondolkozott, eszébe is jutott, a célkitűzése, hogy elinduljon a siker útján, hiszen azért kereste annyira. Körülnézett gyorsan, mert a Bölcstől remélt segítséget, hogy végre útnak induljon. Hamar meg is találta, egy fa tövében üldögélve. Kérte, hogy segítsen neki elindulni a siker útján, olyan jól segített eddig is. De a Bölcs arra emlékeztette, hogy a második szobában találkozott a segítőjével. Így hát tovább gondolkozott. Persze, csak meg kell találnom a zászlót a célkitűzéssel, amire az van írva, hogy elindulni a siker útján. Megörült, hogy a Bölcs segítsége nélkül is rájött a megoldásra, és el is indult, hogy a szürke zászlók között megtalálja a megfelelőt. De hiába olvasott már vagy 100 célkitűzést, egyik sem az volt amelyiket kereste. Már kezdte elveszíteni a türelmét, hogy lehet, hogy sikerült megtalálnia az utat, és mégsem tud elindulni rajta?! A Bölcs mosolyogva csóválta a fejét, és csak ennyit mondott, "rossz helyen keresed." De hogy lehet az? újra gondolkozóba esett. Hát persze! Hiszen itt vagyok a siker útján, és egy csomó siker már mögöttem van! Ez azt jelenti, hogy már elindultam a siker útján, és egy világító zászlót kell keresnem. Akkor boldogan elindult visszafelé, útközben újra csatlakoztak hozzá a barátai, családja, és mindenki akinek fontos volt. Együtt jó hangulatban olvasgatták a közös sikereiket, emlékeztek a közös élményekre, és mindenkiben nőttön nőtt az önbizalom, büszkeség és vidámság. De furcsa mód azt az egy bizonyosat nem találták. Hősünk titkon a Bölcsre nézett, egy kis iránymutatásban reménykedve, de a Bölcs csak a fejével intett, hogy tovább. Egyre fáradtabban ment a csapat előre, illetve a siker útján visszafelé haladva, de a reményt nem vesztették el. Jól is tették, hogy tovább mentek, mert bizony nem akárhol volt az a zászló, amit kerestek! Már a gyerekkori sikerek között bóklásztak, és akkor rájött, hogy tényleg jó irányban haladnak. Mikor végre eszébe villant a megoldás, odafutott a legelső fényesen világító, szélben lengedező sikerhez, és büszkén, hangosan olvasta, hogy mindenki hallja:

"ELINDULNI A SIKER ÚTJÁN"

Nagy ujjongásban tört ki mindenki, "sikerült, sikerült!"- és újra boldogan ünnepeltek talán újra hajnalig, mígnem aztán mindenki ment tovább a sikerének az útján...

Kántor Péter: Ki őriz mit?

Ki őriz mit? Szitakötő-nyarat,

lópokrócot, kivágott körtefát,

porkahavat, tavalyi gesztenyét,

recsegő gramofon pár lemezét.

Cserepek közül egy ép darabot,

ráfirkantva óhéberül: leszek!

egy dinnyehéjat, csalfa, vak reményt,

szekrényből pislákoló gyertyafényt.

Szétszórt csontokon táncoló napot,

dunsztos üvegben ciberelevest,

elrongyolódott mit is? gyönyörűt!

tűpárna-szívbe szúrt tucatnyi tűt.

Ki őriz mit? Csalános éjszakát,

két szeme közt egy régi sebhelyet,

fakocka-tornyot, mely mindig ledől,

arcot, ami elborul, felderül.

Rainer-Maria Rilke: Ősz

A lombok hullnak, hullnak,

mintha túl a messzi égi kertek hervadnának,

nemet mondón lehullanak a mélybe.

És száll a súlyos földgolyó az éjbe:

a csillagok közül magányba hull.

Mindnyájan hullunk:

nézd lehull kezem, s a másoké is.

Minden így van, meglásd.

De Egyvalaki van, ki mind e hullást

végtelen gyöngéd kézben tartja fenn.

Závada Pál: Jadviga párnája (részlet)

Mégsem tudom, és látja, ezért kérdezem Magától, aki előtt talán kitisztult már az életünk, igazíthat-e vajon valóban az ember a maga és az övéi sorsán, tehet-e benne ténylegesen is jót és rosszat, és ha nyilvánvaló, hogy tehet, megmutatkozhat-e a végsőkben mindez? Lesz-e érdeme tetteinek a kimenetelben, avagy az meg volna-e inkább valóban is írva? Szánalmas törekvéseink a jóra, s vétéseink, botlásaink, szántszándékos tiprásaink pedig – kevéske jó, elegyesen a közepes vétkekkel, erős fájdalmak okozásával és köznapi kis gaztettekkel – egymást kioltva hagyják végsősoron befolyásolhatatlanul a belénk írt végzeteinket? Hát hogyan van ez?, mondja, Ondrisko! Hogyan beszéljem el Magának, hogy e kétségeket miként mutatják életünk történései?

Hisz, megvallom, még ha a Fennvaló rámdörög is érte, hiába írtam úgy az elébb, hogy "rossz út", "romlás", "tiprás" vagy "gaztett", nem minden lépésemről látom még ma sem, hogy a "rossz úton" léptem-e, avagy inkább a képzelni, remélni, vágyni is teremtett ember számára kikerülhetetlen végzet útján. Azon, ami csakis az enyém volt, és amit magamnak kellett kiküzdenem s ahogy bírtam, elfogadnom, mert másnak az életére föl nem lehetett cserélni.

S Maga végtére talán csak ezt az egyet nem értette meg, amikor mint a vadat menteni igyekvő vadász, bekeríteni és "segíteni" próbált. Holott inkább Maga nem tudott megbékélni a saját életével, úgy, hogy végül föl is hagyott a küzdelemmel. Nekem kellett volna, látja, "segíteni" Magán. Talán éppen úgy, hogy elengedem. Hisz a múlandó hiába múlandó, ami kötelékünkből nem bomlik szét, megmaradt volna úgy is. Látja, így is megmaradt. De talán élhetett volna a maga igazi, jobbik felével inkább, mint így, velem, énmellettem. S talán úgy élhetne ma is.(...)

Mert ha ad egy kis időt, (...) egy semmire se kötelező pillanat alatt beleszeretek századszor is a csuklója mozdulásába, amint mondjuk rágyújt – pedig hogy utálom, ha füstöl! –, a hangjába, ahogy elmagyaráz valamit, az abba való belefeledkezésbe, amit épp csinál.

Halmai Tamás: A boldog kalmár

Magával üzletel hogy elcserélje

a nemjóját

az Isten szerelmére

Szabó Balázs Bandája: Sorskönyv (dalszöveg)

Lapozgatom az éveket és az írott sorsom szétpereg 

A sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok

Hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt

Itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend

Csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent

Hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait

De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem

Mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más

Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel

Mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más

Megtervezem és megtalál, aztán elkap engem és szétdobál

A sorsom könyve most túl pereg és visszaugrik, ha kérlelem

Itt nincsen semmi más, ez a pár sor szétdobál

Lapozgatom az éveket és elesik benne a véletlen

Nem hagy ma itt, csak képtelen mozdulni innen messzire

De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem

Mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más

Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel

Mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más.

Szabó Balázs Bandája: Ikarosz (dalszöveg)

Csak szaladok utakon, keresek, kutatok,

 magammal maradok, egyedül hagyhattok, ez az enyém, de nem azért,

hogy másoknak ez tetsszen, kerítsen, kerteljen,

hogy elfogyjon itt bennem minden, mi az embernek szakadék, de nem azért,

hanem ha maradok ez időn, a díványon, heverőn

tétlenül elvesző, nem mozdult teremtő, az elemészt, de nem azért

futok a szelekkel, égbe szőtt kezekkel,

madárnak hihettek, pedig csak merengek szavakért, de nem azért.

Most nem azért nézek a napba,

hanem csak azért, hogy más is kutassa,

most nem azért szállok a fénynek,

hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.

Most háttal az embernek elalszom vermekben,

úgy érzem, egyszerre te felhő vagy, én pedig repedés, de nem azért,

hanem, mert némák a verseink, eláznak terveink,

se híre-hamva sincs, húron se rezdül a maradék, de nem azért

ölel a külvilág, nem beszél, gödröt ás,

nevel és megbocsát, tanít és kiabál magadért, de nem azért

iszom a végtelent, hiszem, hogy vége lesz,

tejúton szaladok, hideg van idefenn, csodaszép, de nem azért

makacs az élet is, nem áll meg küzdeni,

eldobja vágyait, majd fölveszi ugyanitt, körbeér, de nem azért

futok a szelekkel, égbe szőtt kezekkel,

madárnak hihettek, pedig csak merengek szavakért, de nem azért.

Most nem azért nézek a napba,

hanem csak azért, hogy más is kutassa,

most nem azért szállok a fénynek,

hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.

Ferencz Győző: Önmagát folytatva

I. (Elpakolja gyereke gyerekkorát)

Állt a létra tetején, dobozokat pakolt a legfelső polcra.

Játékok, füzetek, ruhák, kacatok dobozokba elpakolva,

Egy egész kinőtt gyerekkor belefért azokba a dobozokba.

Állt a létra tetején, lemászott újabb dobozokért,

A dobozokba egy egész kinőtt gyerekkor belefért.

Ahogy rakta a polcra, és mindegyikbe sorban belenézett,

Megperzselődve zsugorodtak semmivé az évek.

Mellkasában tompa nyomást, és feljebb, toroktájt,

Hiába tagadná, észlelt valami szorítást, sőt fojtást.

Ettől az egész váratlanul annyira nehéz lett,

Hogy megrendült ott fenn, vagy alatta a létra,

És amit a kezében tartott, szétesett darabokra.

II. (Nem pakolja el saját gyerekkorát)

Máshol, egy másik szekrény legfelső polcán, más dobozokban,

Bár soha nem nézte meg, lehet, hogy az ő gyerekkora is ott van.

Soha nem akarta látni, nem kellett belőle semmi,

Soha nem akart azokból a dobozokból semmit elővenni.

Úgy indult el, hátrahagyva mindent, mintha menekülne,

Azt képzelte, hogy van mit, kapkodva mentette magát.

Ne hajlítsa vissza, ne emlékeztesse semmi, mindent elhajigált.

Nem mindent, egy gyerekkori rajzát, tűzben álló alak,

Hogy emlékeztesse, hogy nem akar emlékezni, zsebregyűrte.

Valaki elpakolt utána is, de mintha tudatos feledés-köd

Fedte volna el a részleteket, többé nem gondolt az egész ügyre.

Így aztán ez sem jutott eszébe sem akkor, sem később.

Török Sophie: Arcok egy név fölött

A seb helyét, mit gyermekarcodon tépett

az eltört cserép: híven őrzi tested.

S a naiv játék-folt, mi gyermekarcod

huncut éke volt: jön veled! s szomorú

öregasszony arcodon jelzi könyörtelen

hogy azonos vagy a régi kislánnyal -ez minden.

 Ennyi köt egybe elmult éveiddel,

mert nem azonos lelkednek egyetlen

foltja sem a lélekkel: ki nevedben született!

Nincs eredben egyetlen csöppje sem

a vérnek, mit anyád adott. És nincs egy íz és nincs egy szín és nincs egy gondolat

melynek megmaradt szeretetében

úgy felelhetnél vissza távoli önmagadnak

mint kiröpült szónak felel a visszhang.

Más vagy. Idegen vagy és ijesztő semmiből

teremtetted magadat. Bár egyetlen névvel

jelöl a sors hosszú életen át: minden nap

más testben keltél, száz élet véglete

hullámzott benned oktalan. Össze-vissza nőttél,

nem úgy, mint boldog fa, mely okosan épít levélkét

levél fölé - fölötted hatalma volt minden szónak

és szélnek, kicserélt minden új ágy és

megváltoztatott egyetlen ujjnyomás.

Mi köt egy arcba mégis? kapkodó lélek,

értelmetlen változás hordozója!

Egy üres név. Egy kicsi sebhely. S egy rögeszme:

hogy élsz - pedig csak álmodsz, százféle

zavaros álmot. És nem lehetsz felelős

az idegenért - akivé változol

egyetlen fekete éjjel alatt.

Wisława Szymborska: Statisztikai összefüggések

Száz emberből

Mindig mindent tud:

ötvenkettő.

Minden lépésnél habozik:

szinte mindenki más.

Kész segíteni,

ha gyorsan megy:

negyvenkilenc.

Mindig jó,

mert nem tehet másként:

négy – na jó, talán öt.

El tud ismerni,

irigykedés nélkül:

tizennyolc.

Ifjan megbotlott

(de már vége):

nagyjából hatvan.

Akivel jobb szóba sem állni:

negyvennégy.

Örökké retteg

valakitől-valamitől:

hetvenhét.

Boldogságra képes:

legfeljebb huszonhárom.

Egymagában ártalmatlan,

tömegben megvadul:

több mint a fele, annyi szent.

Kíméletlen,

ha alkalma nyílik rá:

jobb, ha még nagyjából

sem tudjuk.

Visszatekintve bölcs,

nem sokkal több,

mint előre.

Az életből nem hoz ki, csak egy pár cuccot:

harminc

(bárcsak tévednék!)

Összecsuklik a fájdalomtól

és nem lát reményt maga előtt:

előbb-utóbb nyolcvanhárom.

Igaz ember:

alig harmincöt.

Vagy, ha úgy jobban érthető:

három.

Szánalomra méltó:

kilencvenkilenc.

Halandó:

százból száz –

ez a szám soha nem változik.

Mosonyi Aliz: Boltosmesék (részletek)

Térképek boltja

A Térképek Boltjába bemegy a vevő, elmondja az élete történetét,a  boltos meghallgatja, elővesz egy térképet, kitűz rá egy kicsi zászlót, és azt mondja: - Tessék, ide sodorta magát az élet.

Életrevaló Fánkok Boltja

Az Életrevaló Fánkok Boltjában lélekszitán léleklisztet szitál a pék, abból süti a fánkot. Hanem a cukrot hol elfelejti, hol nem, hol tesz bele, hol nem. Jönnek a vevők, kérdezik: - Keserű fánk az élet? Vagy édes? - Én azt honnan tudhatnám - mondja a pék. - Meg kell venni, meg kell enni. Abból megtudhatják.

Szerelmezőgépek Boltja

A Szerelmezőgépek Boltjában annyiféle gép van! Kellentyűk, kínolók, tápolók, halasztók, sápasztók, őrjítők, irgalmátorok, sorvasztók, senyvesztők, veszékelők, szűkölők, átkolók, zokogtatók, halolók, felejtők. Finom kis szerkezetek, nem romlanak ám el! Egyszer elindulnak, aztán csak járnak, járnak!

Őrangyalok boltja

Az Őrangyalok Boltjába nem lehet bemenni, besóhajtani lehet csak nekik. ITT TESSÉK BESÓHAJTANI, ki van írva, akkor azt ők meghallgatják, a kötést, horgolást leteszik, és máris indulnak, ha kell. Ha meg nem kell, szerintük, akkor nyugodtan horgolnak, kötnek tovább.

Öröknaptár Boltja

Az Öröknaptár Boltjában csak egyféle naptár van, a papírja hófehér, hófehér ceruzával kell írni rá, de nem, hogy öttől hétig bélépcső harmadik emelet, hanem csak Tavasz Nyár Ősz Tél, ilyen örök dolgokat.

Szószórók Boltja

A Szószórók Boltjában teli a polc szószórókkal. Van régies meg új, szerelmes meg reklámos, regényes meg levelezős, figyelmeztetős, felszólítós meg baráti, gyöngéd, gyászos, helyesírásos meg nélküli, csak a papírt kell vinni, odatartani, jól megszórják, és kész. Ott az írás rajta.

Árva Edények Boltja

Az Árva Edények Boltjába minden éjjel eljön egy kockacukor kísértete. Átlibeg az öreg lábosokon, végigsuhan a fedőkön, rozsdás serpenyőkön, odaröpül egy apró csészéhez, és ott suttog. "Tea, kávé! Édes tejeskávé!", egészen hajnalig.

Szabó T. Anna: Útravaló

Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.

Ne kérdezd, hogy a célod hol van.

Köss könnyű kendőt, köss sarut.

Ki tudja, meddig visz az út.

Ha minden lépés élvezet,

tán mindegy is, hová vezet.

Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.

Szívdobogásra menni, menni.

Vidd, ami kell. Kevés elég.

A tűz, a föld, a víz, az ég.

Aki ismeri önmagát,

útvesztőiből is égre lát.

Nem baj, ha körbe-körbe jársz:

aki vár, úgyis rátalálsz.

Úgyis rád talál, aki vár:

az út kinyit, a pont bezár.

A labirintus közepe

csalogat, csábít befele:

puha, fészekmeleg, sötét.

Ki kit talál meg, az a tét.

Indulj. A többit rád hagyom.

A táska leng a válladon:

az ellensúlyról énekel,

miközben lelked égre kel.

Itt tart a földön: el ne szállj.

Vedd, vidd, vidulj! Menj, meg ne állj!

Ha messze jut, ha visszafut:

mindig magadhoz visz az út.