Álom a végtelenről
Álom a végtelenről
Élt az erdőben, a patakparton sok más társával együtt egy öreg tölgy. Mind megtermett, tiszteletreméltó fák, vastag, egyenes derékkal, messzire felfelé terjesztett karokkal. De az ő ágai nem a magasba nyúltak. A víz fölé hajoltak, és hallgatták, csak hallgatták naphosszat a patak zenéjét, figyelték fényeit, követték iramodását… Egészen addig, amíg a csillogó vízkígyó el nem tűnt előlük a fák között. A tölgy nagyon szerette volna tovább kísérni a patakot, megtudni, hová siet, mi van az erdőn túl… A kérge alatt, belül, ahol a nedvek futnak, vágyakozás kezdett bizseregni benne.
Egy kora tavaszi napon egy sárgarigó ült a legfelső ágára. Énekével épp hajnali álmából ébresztette a tölgyet, aki nagyon megörült az új jövevénynek.
- Hát te ki vagy és honnan jössz? - kérdezte.
- Én a sárgarigó vagyok és nagyon messziről jövök – tilinkózta a kismadár és csőrével lesimította aranyszín tollait.
- Az erdőn túlról? - kíváncsiskodott mohón a tölgyfa.
A sárgarigó kikacagta a tölgyet.
- Sok-sok erdőn, sőt még a tengeren is átrepültem, amíg ideértem!
- A tengeren? - ámuldozott az öreg tölgy. - Milyen az a tenger? Én csak ezt a patakot ismerem, amelyik itt, az ágaim alatt fut. Kérlek, mesélj nekem a tengerről!
És a sárgarigó flótázó hangján mesélni kezdett.
* * *
A tölgy ezután nagyon elfoglalt volt. Ha arra járt barátja, a sárgarigó, és kérdezte, hogy van, ő mindig csak azt felelte, most nagyon sok a dolga, leveleket ír.
Bizony, amint az első cinege hangjára felébredt kora hajnalban, már fogalmazta is magában a mondatokat. Ahogy növesztette tavaszi levélkéit, egyiket a másik után, úgy írta-írta rájuk szorgalmasan az üzeneteit. Minden levélkéjére külön-külön. Fényből, napból, vízből, illatokból szőtt üzeneteket. Csak írta őket, tavasztól őszig. Rengeteg levelet megírt az öreg tölgyfa. És amikor ősz lett, még különleges tintával meg is színezte őket, kit sárgára, kit barnára, kit vöröses-aranyra. Sok-sok színes levélpapír…
S aztán az első őszi szélre rábízott egy levelet… Elengedte ág-ujjáról, s útra bocsátotta. Lelkére kötötte, hogy meg se álljon a címzettig. A levélke pedig, az őszi szél hullámán lepiruettezett a tölgy lábánál csordogáló patakba. Elcsónakázott az apró hullámokon, elbukfencezgetett a pici köveken, s hamarosan egy nagyobb folyóban találta magát. Hosszú-hosszú utazás után érkezett el a tengerhez, akinek a tölgy a leveleket címezte. De hamarosan követték a társai is, mert nagy szelek jöttek, s a tölgy csak hullatta-hullatta leveleit a patakba, küldte csapatostul az egész nyáron írt üzeneteit a tengernek.
Végül már csak egy levélkéje maradt, egy ághegyen libegő, bolond kis levél. Arra rábízta utolsó titkát, és nagy sóhajjal őt is szélnek eresztette.
Majd várni kezdett. Csupasz ágai fázósan hajoltak a víz fölé, s gondolatban a leveleik után suhantak, a tenger felé… A tölgy úgy érezte, végtelen ideje vár már, pedig az ősz lábujjhegye még ott billegett a gallyak végén.
Egyszer csak szokatlan, furcsa, meleg fuvallat érkezett a hűvös őszi levegőbe, s a tölgy felneszelt.
A sárgarigó épp búcsúzni jött.
- Indulnom kell, öreg tölgy. Érzem, vár a tenger. Viszlát tavasszal! - s ezzel elrepült.
"A tenger…!" - visszhangzott a tölgy ágai között… És akkor hirtelen megértette, hogy a különös, langyos szellő a tenger üzenetét hozta. Biztosan megkapta a leveleit, és most így üzen neki. Boldogan kitárta ágait, hagyta, hogy hajladozzanak a simogató szellőben, amely sirályok sóhajáról, napkelték ködéről, sós párákról, hullámok hatalmáról és a végtelenről mesélt.
S ahogy a szél lassacskán elcsendesült, a tölgy is boldogan szenderedett téli álmába. Félálomban még azt motyogta: "Válaszolt a tenger! Válaszolt nekem. Most már tudom, mi van az erdőn túl…." - és egész télen hullámzott benne csendesen a bizonyosság: az álom a végtelenről.