Forróság

Forróság

Szokatlanul forró nap volt. Az izzadság az asszony szemébe folyt, amikor letette a nehéz bevásárlótáskákat az ajtó elé. Felnézett, hogy a kulcsot a zárba illessze, amikor egy árnyék vetült a kezére. Ahogy megfordult, egy tiszta, kék szempárt pillantott meg.

- Épp segíteni akartam cipelni a szatyrokat, de maga gyorsabb volt nálam. - mondta a férfi, aki mögötte állt.

- Gyors?! Az én koromban...? De igaza van, ma egy kicsit jobban siettem... Tudja, vendéget várok. Nem is tudom, hogy fogok mindennel végezni...

- Ha már idáig futottam maga után, szívesen segítenék mégis valamiben.

A nő tetőtől talpig végigmérte a férfit: tiszta szemét, frissen vasalt ingét, könnyű vászonnadrágját, és úgy döntött, beengedheti a lakásába.

- Akkor jöjjön, fiatalember, és segítsen kipakolni ezeket itt - mutatott a szatyrokra és kinyitotta a lakásajtót. A férfi készségesen lépett be az idős asszony előszobájába. Figyelmesen nézett szét a sötét helyiségben. Úgy tűnt, mintha keresne valamit. Egy még mindig ott lógó télikabátot és viseltes cipőket látott a piszkosfehér falnál. Az asszony közben eltűnt, a férfi követte őt a kissé rendetlen konyhába. Az asztal mellett csak egyetlen szék állt, a viaszosvászon terítőn egy csorbult csésze árválkodott.

- Na, mire vár? Pakolja ki ide a holmikat! - hallotta meg hirtelen a nő hangját, mert még mindig a szatyrokkal a kezében álldogált a konyha küszöbén. - Paprikás csirkét fogok főzni, remélem, szereti a vendégem. Nem sokat tudok róla... Rég nem láttam. Nagyon rég... - és a nő egy pillanatig a kezében lévő lábasba nézett, mintha varázscilinder volna, amiben a múltba lehet tekinteni. Egy szőke, ötéves, égkék szemű fiúcskát látott benne, aki ebben a konyhában ül, harangozik a lábával, tejet iszik és tiszta fehér a bajuszkája... Az edény hirtelen hangos csörömpöléssel esett a földre. A férfi összerezzent, aztán gyorsan elcsípte a még mindig guruló lábast. A sietős mozdulat közben hozzáért az asszony karjához. Zavarba jött, s hogy leplezze, elvett az asztalról egy hagymát, és görgetni kezdte a tenyerében.

- Megpucolná nekem? - a nő leereszkedett a székre, ő is nekilátott az előkészületeknek. Csendben dolgoztak, majd amikor az étel már a tűzhelyen fortyogott, a férfi akadozva megkérdezte:

- A vendége, úgy értem, akit vár, messziről jön?

- Nem tudom pontosan... Mondtam, hogy már rég nem volt kapcsolatom vele.

Hosszabb csend következett, amit a férfi halk hangja tört meg:

- Miért nem.

Nem nézett fel közben.

- Ez hosszú történet, fiatalember... - az asszony az ölébe eresztette a kezét. - De mindig is hiányzott... A legjobb fiú volt, a legjobb... - és gondolatban megint a varázscilinderbe nézett. -Egyszer elbújt a tiszta ruhakupac alá. Tudja, mosónő voltam. - halvány mosoly jelent meg az asszony arcán. - Mindenhol kerestem, amíg végre vigyorogva előmászott...

A férfi hirtelen megérezte a levegőben a frissen vasalt ruhák illatát és bőrén a puha érintésüket.

- De kemény idők jöttek - folytatta az asszony. - Talán maga, fiatalember, még nem is tudja, mi mindent hozhat egy emberélet... - és ismét a múltba révedt. - Már azt az egy pohár tejet se tudtam megadni neki. Akkor eljöttek érte. Valamilyen hivataltól. Elvitték... De ne gondolja, hogy... - kereste a szavakat. - Nem rajtam múlt, higgye el! - nézett a férfira könnyekkel a szemében, mintha nála keresne felmentést.

A férfi csak bólintott, összeszorította az ajkát.

- Igen... - tért vissza ismét valahová a varázscilinder mélyére az asszony. - Aztán egy ideig még minden évben képeslapot küldött a születésnapomra.

A nő egy kissé élénkebb lett, és fény gyúlt a szemében:

- Tudja, épp ma van. A vendégem a születésnapomra jön. De hiszen meg is tudom mutatni magának a képeslapokat - és a konyhaszekrény fiókjához ment. Kotorászott egy darabig, majd három gyűrött lapot vett elő. Amikor a férfi utánuk nyúlt, remegett a keze. Megnézte a képeket: egy üvegváza három rózsával - ez volt mindegyiken.

Jól ismerte ezeket a képeslapokat. Nem volt túl nagy a választék a nevelőotthonban.