Az utam a betűk, a szavak, a könyvek, az irodalom felé egészen kicsi koromban kezdődött.

Kétéves koromban anyukám beíratott a jászberényi könyvtárba, ahol ráírták szépen az olvasójegyemre, hogy "Foglalkozása: bölcsődés". Kikölcsönöztük a Csirip Fercsit, amit fáradhatatlanul olvasott fel nekem. Aztán óvodás koromban az innen-onnan kérdezgetett, felcsipegetett betűkből hamarosan összeállt a kép. És megtörtént az első varázslat: egy egész, igazi könyvet olvasni, egyedül! Máig emlékszem, ez A világ leggazdagabb verebe című mesekönyv volt, amiből most a gyerekeimnek olvasok. És nemsokára megszületett az első saját vers is. Az olvasás és az írás ezután az életem állandó része lett.

Fogalmam sem volt még az irodalomterápiáról, de  - most, a tanulmányaim alapján visszagondolva - mindig is alkalmaztam a magam számára. Sokszor találtak meg könyvek, versek épp a megfelelő élethelyzetben, és segítettek túlélni, rácsodálkozni, feldolgozni, örülni, meghatározni magam. A belőlük annak idején különösen fontosnak tartott, kijegyzetelt részletekből akár az élettörténetemet is össze tudnám állítani.

Az írás pedig igazi felfedező kaland: a kifejezés örömén túl mindig megmutat magamról valamit, amit addig én sem tudtam.

Ezek a tapasztalataim, élményeim, összekapcsolódva azzal, hogy érdekelnek az emberek történetei és belső történései, szívesen vagyok hallgató-figyelő-befogadó, ugyanakkor szeretek alkotni, ötletelni, inspirálni és inspirálódni, tapasztalni az "együtt" erejét, kinyitották nekem a szavakkal való "varázslás", az irodalomterápia csodálatos világát.

Hozzátenni a világhoz csak egyet,

egy almafát, egy könyvet, egy fiút

 vagy lányt vagy többet vagy egy tiszta udvart,

egy szonátát, egy szonettet, egy zsemlét,

egy kézszorítást, ajándék mosolyt,

csak egyet mindig, csak egyetleneggyel

gyarapítani a kifoszthatatlant.